A Mátyás király és Beatrix hercegnő esküvőjére összesereglett, mintegy huszonötezer ember jelenléte és a rendezvény megalkotóihoz eljuttatott elismerő visszajelzések azt sugallták, hogy Székesfehérvár nyári programsorozata új eseménnyel gazdagodott. Okkal hisszük tehát, hogy érdemes és szükséges folytatni a sort egy újabb esküvővel. »

Az esküvő idején az Úr 1078. évében járunk, éppen negyven esztendővel Szent István királyunk halálát követően, amikor olyan zűrzavaros évek végéhez közeledünk, amelyeket talán nem árt kissé áttekinteni ahhoz, hogy jobban megértsük az előttünk lepergő, felelevenített eseményeket. »

A honalapító Árpád nemzetségéből származó királyaink családfája meglehetősen szövevényes, még akkor is, ha csak a Szent László előtti királyokat vizsgáljuk. »

Szent László uralkodása sorsdöntő volt népünk történelmében: kiváló uralkodói képességével, vitézségével és életszentségével kivezette a magyarságot a belső viszálykodásból, megmentette a külső ellenségek támadásaitól. »

A kereszténység megszilárdulásával szaporodik a kolostorok száma, s bennük egyre gyakrabban hangzik fel a gregorián ének. Ám az erdők rejtekében, a Dobogó-kőn, a Zengő-kőn s a többi csúcsokon állnak még a bálványok, s az éj csöndjét még gyakran verik fel a tiltott sámándobok hangjai is. »

Pazar lakomát ígér az esküvői étlap: pozsár- derék, szömörcsög, kígyóhal, töltött tikfik, kacsa, liba és megannyi más pecsenye kerül a király asztalára. A nézők fóliában sült ökröt is kapnak. »

A harcművészeti bemutatókon baranta csapatokat lát majd a közönség. A baranta a IX. század és a XIX. század között élt magyarság népi testkultúrájára és katonai harci kiképzési formáira épülő fegyveres és pusztakezes harcművészeti irányzat. »

Hajnalodik Magyarországon, s ez a hajnal nem csupán a sötét testvérháborúk végét jelenti az ország számára, de a kultúra és a művészetek hajnalát is egyben. A kereszténység megszilárdulásával terjedni kezd az egyházi kultúra, s a pogánylázadások során lerombolt templomok helyén nagyobbak, szebbek kezdenek emelkedni, immár a nálunk ekkoriban meghonosodó román stílus szerint építettek.

   Szaporodik a kolostorok száma, s bennük egyre gyakrabban hangzik fel a gregorián ének, a keresztény kultúrának ez a megismételhetetlen szépségű kincse. Ám az erdők rejtekében, a Dobogó-kőn, a Zengő-kőn s a többi csúcsokon állnak még a bálványok, s az éj csöndjét még gyakran verik fel a tiltott sámándobok hangjai is.

   Két világban járhat az, aki ekkor jár a magyarok földjén, s nem tudhatjuk, ki melyikre hajlott igazán, de bizonyára sokan voltak, akiket mindkettő magával ragadott. Aminthogy bizonyára sokan vannak ma is köztünk, akiket elbűvöl a táltosdobok döbbenésének ereje, de csodálatra indít az egyházi énekek lágy, egymásba kulcsolódó dallamvilága is. Talán az ő kedvükre teszünk leginkább, amikor a fő eseményeket körülvevő produkciókat úgy szerkesztettük egybe, hogy mindkettőből ízelítőt kapjon, aki vendégünknek jön a Királyi Esküvőre, hogy ugyanúgy két világban járhasson, mint elődeink, több mint kilencszáz esztendeje. Hiszen miénk mindkettő, örökségünk része ez is, az is, miért is vetnénk meg egyiket vagy másikat, ha már nagy királyunk esküvője elénk hozta azt a történelmi „pillanatot”, amikor együtt élt a népünkben mindkettő.

   S ha már egy ilyen pillanatot megtaláltunk, miért ne vetítenénk a hajnal sugárát egy kissé távolabbra is az időben, s miért ne villantanánk fel azt is kissé, ami történetünk idején még csak eljövendő, azt a világi művészetet, ami azért nem is olyan sokára felvirágzik nyugaton, s ami csakhamar megjelenik a mi váraink lovagtermeiben is, a mi városaink vásárterein is. A lovagi kultúrának a képviselői ezek a produkciók, az énekmondóké, a trubadúroké, no meg a zsonglőröké, mutatványosoké és képmutogatóké, no és persze azoké is, akik csoportba verődve elhatározzák, hogy élő, s néha már meg-megmozduló képekkel mesélik történeteiket a színpadon. A vásári komédiások elődei ők, akik hamarost a közönség által jobban, s a klérus által kevésbé szeretetten élesztgetik a komédiázás ezer éve letűnt, de el nem feledett hagyományait.

   Úgy éreztük, ha a hitelességen ejtünk is némi csorbát, nem baj az, hogy ezekre is vetítünk némi fényt a hajnalsugárból, hátha így még teljesebb képünk lenne a középkor hangulatáról, hátha még érdekesebbé varázsolhatjuk azt a történelmi tablót, amelyet a Középkori Királyi Esküvővel vendégeinknek nyújtani szeretnénk. Aki örömét leli ezekben, bizonyára megbocsátja majd nekünk ezt a kis csalást, s nem feledi, hogy játékunk nem valamiféle „élő múzeum” kívánna lenni, hanem játék, a szó igazi, legjobb értelmében, amely szórakoztatni, örömöt adni hivatott, s nem a filoszok forrásául szolgálni. Ennek az elvnek a szellemében soroltuk programjaink körébe az ősi hit szertartásait majd ellenpontjaként a kóruskoncertet is, a képmutogatókat és az énekmondót, s a korai vásári komédiákra hajazó allegoricát is.

   Kívánjuk s reméljük, hogy e három kultúra eredője olyan hangulatot teremt majd, ami igazolja szándékainkat.