Amint azt már a címből is sejteni lehet, egy korabeli hangulatú vásári színjátékot láthatunk a menyasszonyról, amely teljes egészében a képzelet szülötte. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden történeti alap nélkül született volna. Ebben a korban, az érett, kiteljesedett reneszánsz idején már minden valamire való olasz főúri udvarban látványos felvonulásokat rendeznek az ünnepi alkalmakkor a városi polgárság számára és ilyen udvari színjátékokkal színesítik az udvar zártkörű ünnepségeit, amelyek aztán idővel az utcára is „kiszivárognak” és a köznép számára is megtekinthetőkké válnak.

Rövidlátó Cuppido

   Jó példa erre a Rudolf boroszlói püspök által vezetett magyar követek útja Nápoly felé. A beszámolók alig győzik felsorolni, mennyire igyekezett a küldöttség feltűnést kelteni vonulásával, végig az olasz városokon át, egészen Nápolyig, ahová nyárutón érkeztek meg. Természetes tehát, hogy érkezésük, jövetelük célja és a minden bizonnyal ekkor tartott, követek általi esküvő bőséges okot szolgáltatott az egyébként is szokásos karneváli felvonulások és látványosságok megrendezésére. A történészek három ilyen allegórikus játék előadásáról tudnak, amelyet ebből az alkalomból a nápolyi királyi udvarban bemutattak, s ezek közül egynek a szövege latinul fenn is maradt.

Vénus és Pallas Athéné

   A történet arról szól, hogy Apollón isten felismeri Beatrix hercegnő erényeit és három kísérőt adnak mellé, akik ezentúl megkönnyítik majd útját egészen a túlvilágig. Ezek a Kísérők a Szépség, a Tisztesség és maga Apollón. Ezen allegorikus alakok a színpadon megjelenve magasztalják a hercegnő adottságait és tulajdonságait, bibliai és mitológiai alakokhoz hasonlítják őt, majd maga Apollón is leszáll az égből, hogy a saját szemével győződjön meg mindezekről, majd mikor Beatrixet még a mondottaknál is tökéletesebbnek találja, lantját ajándékozza neki és biztosítja róla, hogy élete még a mondottaknál is boldogabban telik majd, a túlvilágon pedig csodás harmónia várja.

Reneszánszék

   Ez a szöveg adta az alapötletét annak, hogy nyomán egy ilyen allegorikus játékot a Reneszánsz Királyi Esküvő programjai közé megalkossunk és színre vigyünk, hiszen ennek a kornak olyan jellegzetessége ez, amely kiválóan illeszkedik Mátyás olasz mintára szervezett, reneszánsz udvarának életéhez. Amint azonban azt láthatjuk, a mi allegórikus játékunk - bár ötletét kétségtelenül és felismerhetően a leírt farsa adta - lényegesen bővebb, váratlan fordulatokban bővelkedőbb és természetesen az esküvőhöz konkrétabban kapcsolódó, ezért mondhatjuk tehát, hogy teljes egészében a képzelet szülötte.

Éjszaka Mátyásnál

   Előadásmódját tekintve is érdekességnek számít ez a játék. Bár, mint azt már említettük, ekkor már az érett reneszánsz éveiben járunk, a játék előadásmódja mégis inkább középkoriasnak tűnik. Ennek oka az, hogy a színházi reneszánsz egész Európában egy kicsit megkésett a képzőművészeti, zenei vagy irodalmi reneszánszhoz képest, a főúri udvarokban és a piactereken egyaránt még a késő középkor stílusában játszanak a vándortársulatok és mutatványosok. Az ő egyik sajátos bájú színjátszási módjuk volt a képmutogatás és a tabló előadása, amelynek közkedveltségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy hazánkban még a XVIII. században is szívesen nézett a közönség ilyeneket.

Effektek és furulya: Kelemen János

   A képmutogató előadást általában egy mutatványos, esetleg egy-két zenész közreműködésével adta elő, s elbeszélése során festett képekkel illusztrálta történetét. A tabló viszont igazi színjátékos műfaj volt, amelyben az elbeszélést többnyire élőképek sorozata illusztrálta és egészítette ki, ám idővel ezek az élőképek egyszer-egyszer meg is mozdultak már, játékpillanatokat hozva az állóképek sorába. Mai szemmel nézve nem „igazi” színház ez persze, de egy olyan előadás, egy olyan színpadi produkció, amelynek elragadóan naiv bája, groteszk mozdulatlansága, sajátos humora bizonyára kellemes szórakozást jelent a mai nézőnek is. Olyan világba visz el bennünket, amelyet manapság, az „igazi” színház korában (?), alig-alig láthatunk...